2.fejezet: Végső megnyugvás? Nem hiszem...

Sziasztok!
Ezt most így a blogon kívül mondom. A téma az 1D + fanok. Ettől most bocsánat, de tényleg agyfaszt kaptam! Directionerek! Vannak a rajongásnak határai! Nem akarok én senkit sem megbántani, de ez már beteges! Megölni, a saját kutyáját, csak hogy bejelölje egy hirtelen felkapott valaki?! Most ha itt lenne mellettem ez az idióta, én csigaállagúra verném, aztán leönteném egy zacskó sóval! Meg is érdemelné! Remélem, hogy legalább elmegyógyintézetbe kerül. -.-" És én most őszintén, teljes szívből sajnálom a fiúkat. Főleg Niallt... igen, tudom, hogy ma van a szülinapja, de hát még a csapból is ez folyik! Mindegy, nem ez a lényeg, hanem az, hogy most biztos úgy érzik, hogy miattuk történt az egész. Még fel is köszöntöttem szerencsétlen gyereket...
Asszem ennyi a nyilvános kiborulásom, a bnőm egy kicsit tartalmasabbat kapott. A blog ezen része természetesen egy kicsit morbidabb lett, mint akartam, de hát ez van, ilyen a hangulatom, sajnálom.
°Hug Me°

Sokáig haladtunk az úton, miközben a nap mindenfélét magyarázott nekem. Kicsit sem zavarja, hogy egy szót sem értek a makogásából? Sokszor emlegetett valami kutyát...azt hiszem, ez lehetek én. A távolban egy hatalmas buborékot láttam, ami a földből jött ki és úgy ragyogott, mintha több millió csillag lenne bezárva az óriási burokba. "Az ott már a város."-mondta a Nap. Én értetlenül ránéztem. Nem értettem tisztán, és tudni akartam, hogy hova megyünk. "Hé Nap! Most akkor hova megyünk? Ottba? Vagy Márba?"-vakkantottam neki. Ő csak mosolyogva rám nézett. "Mi az kutyus? Megyünk a városba!" Most mi van? Na ne kavard a kutyagumit! Mi az a bigyó? Nyöszörögtem, de hiába, nem mondott többet. Hát jó, akkor Oárba megyünk. Hmm, most így egész csodás ez az új szó... Oár...ott és már. Lassan beértünk Oárba. Igen, itt van az a rengeteg csillag! Mindegyik egy égig érő, szürke, lomb nélküli fán. Az óriásfákon tanyázott még a hajnal is. Apró darabokra volt esve, és mindig másmilyen volt. Volt olyan darab, ami fel-fel villant, de olyan is, ahol egymást kergették a fények. Itt Oárban olyan világos van, mintha nem is éjszaka lenne. A gyönyörtől lehunytam a szemem, de meg is bántam a dolgot.

A fejemben minden sötét volt. Egy olyan valami futott felém, mint az én Napom, csak a szőre fekete volt. Ijedtnek látszott. Kétségbeesetten kiáltott valamit, de semmit sem hallottam belőle. Oda akartam szaladni hozzá, de nem bírtam megmozdulni. Ekkor hátulról ledöntötte egy koromfekete fajtársam. Rám meredt. Szemeiben lángolt a gyilkolás iránti vágy...

Hirtelen felpattantak a szemeim. Mi volt ez? Bugyután a napra néztem, hátha ő tud valamit, de ő csak előre meredt, és figyelt. Végül egy álomnak könyveltem el az egészet, és nem töprengtem rajta. A csillagok itt sokkal fényesebbek voltak, mint az égen. Anyám régen mindig azt mesélte, hogy egyszer mind elmegyünk valahova, ahol nagyobb a ragyogás, mint nappal és több a pillangó, mint az egész réten összesen. Akkor most itt lennék? Nem, anya azt mondta, hogy hosszú út áll még előttünk, de ha egyszer odaértünk, kipihenhetünk mindent. Biztosan van még valami feladatom itt Oárban... Ahogy ezen töprengtem, észre sem vettem, hogy a kocsi megállt, a Nap meg kipattant. A maga után hagyott résen friss mező és más kutyák szaga áradt be.Nekem is felnyitotta az oldalt, és én is kiugrottam. Öreg éjszaka lehetett, az ég is tele volt apró csillagokkal...akkor biztosan több ilyen Oár is van valahol. Körbenéztem. Tőlünk nem messze egy magányos csillag pislákolt. Én odaszaladtam hozzá, de ahogy egyre közeledtem, a kutyaszag is felélénkült. Hátranéztem, de a Nap még mindig csak a kocsijánál matatott. El akartam kapni a csillagot, úgyhogy őrült ugrálásba kezdtem. Csak nem sikerül! De magasan van! Addig ugráltam, amíg be nem vertem a fejem valamibe. A földre zuhantam, de gyorsan fel is álltam. Mi volt ez? Lassan közeledtem az égig érő, vékony, szürke fához. Megszagoltam...hát...biztos itt Oárban ilyenek a fák! Felnéztem, hogy látom-e a tetejét, de a csillag csaknem megvakított. Összetapasztottam a szemeimet és lehajtottam a fejem. Nem lesz ez így jó! Pislogtam párat, és újrapróbáltam. Igen, látok valamit. De hisz ez a fa fogságba ejtette a csillagot! Várjunk. Hát persze! Ezért nem zuhannak le az égről! És ezért ennyire más ez az oári fa! Hogy erre hogy nem jöttem rá hamarabb? Ahogy így gondolkoztam, egyszer csak megfogott a Nap és az ölébe vett. Na, most mi van? Még körbe akartam nézni! "El ne szaladj te butus!"-mondta intő hangon. Úgysem értem mit makogsz!-ugattam rá, de hiába. Ő elindult egy úton, nekem meg tűrnöm kellett. De ez a kutyaszag... Nagyot szippantottam a levegőbe. Jó sokan lehetnek. Többen mint én, meg a testvéreim! Én nagyon megrémültem, és kivetettem magam a Nap karjai közül és futásnak eredtem. Ő ordibált valamit, de már nem értettem. Hirtelen hatalmas fák között találtam magam. De olyan igaziaknál! Jajj, de jó volt viszontlátni őket! Ettől még jobban futottam, és már nem törődtem a Nappal. Csak futottam a rengetegbe. Olyan jó volt érezni a ropogós tűlevelet a mancsom alatt! Hamarosan kifáradtam, és lassítottam a tempón. Még így ügettem néhány métert, amikor kétségbeesett kiáltásokat hallottam. "Segítség! Segítsen valaki!" Megtorpantam és füleltem. A hang pont velem szemből jött. Én megindultam, de nem kellett volna annyira nekirugaszkodnom, mert már előttem is állt ő. Hasonlított a Napomra, de mégsem. A fején sokkal rövidebb volt a szőr, mélyebb hangja volt és durvább vonásai.

Elől ültem egy kocsiban, pont ott a nagy kör alakú izé előtt. Óriási sebességgel száguldottam lefele. Hátranéztem. Mögöttem ült az a hosszú szőrű Nap, akit megölt a fekete kutya, és mellette egy olyan, akihez odafutottam az erdőben. Egymásba kapaszkodtak, és kiáltoztak. Az erdős valaki előrehajolt, pont mellém és valami fekete ágat feszegetett, de hiába. Rémülten felkapta a fejét, mire a Napféle sikított. Én is előrekaptam a fejem, és egy nagy, szürke falat láttam. A kocsi óriási erővel nekiütődött. Az elülső átlátszó dolog szilánkokra tört és az erdős nekirepült a falnak. A fekete szőrű Nap is előre esett, és beverte a fejét a kör melletti gombokba. Nekem semmi bajom nem lett, de ahogy körbenéztem, mindent elborított az a vörös folyadék, ami anyámat is körbevette...

Na jó, én kész vagyok! Mi volt ez? Még egyszer végigmértem ezt az erdős valakit és megállapítottam, hogy kísértetiesen hasonlít a látomásomban látottra...csak neki fekete a szőre, aki én láttam, annak meg barna volt. Ő fuldokolva lihegett. Az arca telis-tele volt karmolásokkal, és a lábán egy mélyebb seb is látszódott. Csak úgy dőlt belőle a vörös, husi szagú cucc. Hátranézett. Egy apró, barnás-vörös valami üldözte. Hosszú, lompos farka, bolyhos füle és hegyes fogai voltak.Ilyet sem láttam még. Én elé vettem magam, és magabiztosan megálltam az erdős előtt, a bolyhossal szemben. A kis vakarcs egy pillanatra megállt, de ezúttal én lettem a célpontja. Pont erre vártam! Letámadtam, és pont úgy, ahogy anyám mesélte, elharaptam a torkát. Összekarmolt, a pofimat meg is harapta, de legyőztem. Lassan elernyedtek a karjai, és a végén már csak lógott ki a számból. Én örömmel vittem az erdősnek, de ő eltűnt. Ledobtam a bolyhost és szimatolni kezdtem. Háhá! Megvagy te kis szökevény! Bújócskázunk? Boldogan, ugrándozva indultam a szag után, és megtaláltam őt a földön feküdve. Éreztem, hogy szenved. Rám nézett. Szemében fájdalom és feladás tükröződött. Jajj ne csináld már! Gyere, kelj fel! Olyan jót játszottunk, nem feküdhetsz ki ettől a kis futástól!-próbálkoztam, de hiába. A távolból kiáltásokat hallottam. "David! David, merre vagy?" "Itt vagyok Impala!"-üvöltötte teli torokból. Gyors lépteket hallottam közeledni, de lassan minden homályba borult. Nem értettem. Ez lenne az a végső megnyugvás, amiről anyám annyit mesélt? Nem hiszem... Ez túl fájdalmasan ér véget...Ez még nem lehet az!  Lenéztem a földre...már megint az a folyadék...csak most, mintha belőlem jönne...mint a vízfolyás...összeestem...

1.fejezet: Elvitt a nap

Sziasztok!
Bocsánat, de ez a rész elég uncsi lett, igazából nevezhetném Bevezető 2-nek is. :/ Azért remélem tetszeni fog! :) Jó olvasást! ;)
°Hug Me°

Lassan kinyitottam a szemeimet. A hasam alatt finom, üde fű volt és kellemes virág illat lengte be az egész környéket. Körülöttem három kicsi fekete gombócka aludt. Még a szemeiket sem nyitották ki. Hát igen, én  vagyok az első, tehát én fedezem fel a környéket. Majd milyen irigyek lesznek a kis bogyók. Nos, akkor kalandra fel! Anyám még sehol sincs, lehet, hogy meg kellene keresnem őt. Ügyetlenül feltápászkodtam, és neki indultam. Fel néztem az égre. Gyönyörű a naplemente! Fekete, fehér, néhol egy kicsi kék és sárga is belejátszik a színkavalkádba. Ez varázslatos! Le akartam ülni, de nem sikerült, így a hátamra zuhantam. Gyorsan felálltam, és újrapróbáltam. Na, kicsit még billegek, de meg lesz ez! Amikor kényelembe helyeztem magam, még figyeltem, ahogy a fénylő korong lebukik a dombok mögé. Előttem egy nagy rét terült el tele virágokkal, mint valami pöttyös takaró egy óriási kutya hátán. A nap már régen lement, de anyám még mindig nem jött vissza, én meg még mindig a fenekemen ültem. Hirtelen valami megmozdult a fűben. Odakaptam a fejem és füleltem. Megint...még egy kicsit várok...már megint! Na jó, elég, ezt nem bírom! Felugrottam, és rávetettem magam a mozgás forrására, s lám mi volt az? Hmm, nem is tudom. Olyan hosszú farka van, és...jesszus, hiszen ennek kihullott a szőre! Szegény pára. A bőre kékesen csillogott a holdfényben, szemei szikráztak s hosszú nyelvét, folyton rám öltötte. Addig mozgolódott, amíg ki nem csúszott a karmaim közül. "Na, várj egy kicsit, játsszunk valamit!"-vakkantottam neki, de ügyet sem vetett rám. Gyorsan elkúszott a magas fűben. Még egy ideig csak néztem utána, aztán rávettem magam, és anyám után indultam. De merre is ment? Hát nem tudom, menjünk az út felé. Biztos odament, meg amúgy is, kíváncsi vagyok, mi van a réten túl. De olyan messze van! Na nem baj, biztos van ott valaki, akivel lehet játszani. Én vidáman, ugrándozva megindultam a  magas fűben a szürkés csík felé. Már nagyon közel voltam, amikor fura szagot éreztem. Ismerős, még nagyon kicsi koromból. Olyasmi, mint amit anya szokott enni, olyan husi szerű, de ez más... Nagyon megijedtem. Hátra csaptam a füleimet, és szinte hason kúszva folytattam az utamat. Mikor odaértem, már tisztán láttam mindent. Anyu az úton feküdt, és nem vett levegőt. Most játszik, vagy ez komoly? Megszagoltam. Igen, belőle áradt az a hús szag. És még mindig nem lélegezett. Gyorsan a hátához szaladtam, és megbökdöstem az orrommal. "Gyere anya, ez nem vicces! Éhes vagyok! És tudod mit láttam? Na, tudom, hogy kíváncsi vagy, de csak akkor mondom el, ha felkelsz!"-nyöszörögtem, de  hiába. Azért lefeküdtem mellé, ha felébredne, akkor azonnal elújságolhassam neki az apró, szőrtelen bigyót. Alighogy lehasaltam az útra, a sötétségből hatalmas, földet rengetően hangosan zümmögő szentjánosbogarak világítottak a szemembe. Mit is mesélt anya...? Hogy mindig fussunk el a nagy bogarak elől? Nem, biztosan nem ezt, a bogarakkal még ő is szokott játszani. Nem volt időm tovább gondolkozni, mert a bogarak már üvöltöttek. Pont úgy, mint a rét melletti síneknél az a hatalmas, füstokádó kígyó. Én nagyon megijedtem, fel is pattantam, de anyát nem hagyhattam itt! "Anya, anya gyere! Itt a kígyó!"-de ő meg se mozdult. Én anyám elé ugrottam, a bogaras kígyóval szembe, és ugatni kezdtem. Még nem megy úgy mint anyának, még nem elég ijesztő! Nem akar megállni! Kétségbeesetten vakkantgattam, de hiába. Már nagyon közel volt, de én még kitartottam. Na most, na most egy nagyot! De elcsuklott a hangom. Mindjárt ideér! Behunytam a szemem, nem tudtam, mi fog történni. A kígyó viszont alig pár méterre tőlem megállt. Félve kinyitottam a szemem, és elszörnyedtem. Valaki egy átlátszó izébe szárt több ezer szentjánosbogarat! És a kígyó sem olyan volt, mint a síneknél. Nem is tudom, inkább olyan kő szerű. Ki tehetett ilyet, hogy még egy kígyót is feldarabol?! Ekkor felnyílt az izé hasa, és egy magas, vékony, két lábon járó valami szállt ki belőle. Én megint beindultam. Csak úgy pattogtam az üvöltözéstől. "Ki vagy te, és mit tettél szerencsétlen állatokkal? Azonnal követelem, hogy engedd szabadon őket, a kígyót meg gyógyítsd meg, de most azonnal! Hallod?!"- a valami odarohant hozzám, de nem ijedtem meg. Ő viszont igenis rémültnek látszott. Ahogy közelebb ért, elállt a lélegzetem. Ennek a valaminek csak a fején volt szőre, ott viszont gyönyörű, hosszú és pont olyan sárga, mint a nap. Egy hatalmas, kékes tulipán volt rajta, a nyakában meg egy égszínű kövecske csüngött. Csodás ez az izé, és biztosan nagyon kedves. Lehet, hogy ő a nap! De akkor miért zárta be a bogarakat? Áh, hagyjuk a bogarakat a fenébe, anya is mindig fogságba ejti őket a hasában. Odarohant anyához, de azonnal vissza is hőkölt. Félve rám nézett. Jajj, azok a szemek! Pont olyan színűek, mint annak a kis hosszú farkú bigyusznak a bőre! Kék, és szürkés szín. "Szegény kutyus! Valamelyik barbár elütötte az anyudat?" Nem értettem mit mond, de nem is érdekelt. Lassan felém nyúlt, és felemelt. Nagyon puha mancsa volt, és nem volt körme. Az ölébe vett, és betett a kígyójába. Egész kényelmes. Gyorsan bepattant ő is, és beindította az állatot. "Ez egy kocsi."-mondta mosolyogva, majd rámutatott az átlátszó dologra, ami velünk szembe volt-"Kocsi." Kocsi...akkor nem is kígyó! Vagy lehet, hogy a kocsi igazából kígyó? Na mindegy. Lassan hátra indultunk, aztán újra előre. Láttam anyát, még mindig feküdt. "Ne félj anya, pihend ki magad! A többieket ott hagytam, alszanak! Minden rendben van, elmegyek a nappal, nem kell félteni! A hosszú farkú csupasz valamit meg majd keresd meg!"-vakkantottam. A nap szomorúan rám nézett. Nem tudom, miért ennyire bánatos, de nem tetszett, mert én is lelombozódtam. Nyugi már, nincs semmi baj! Rá vetettem magam, és őrült módjára nyalogatni kezdtem, mire ő csak nevetett. Na, így kell ezt csinálni! Nagy nehezen levakart magáról, és folytattuk az utunkat. Most biztosan felvisz magával az égbe. Majd együtt köszöntjük a hajnalt, a holdat és a csillagokat...

Bevezető

Lassan felébredek...hatalmas nyüzsgés van körülöttem...két orvos, és vagy öt ápolónő. A levegőben erős gyógyszerszag terjeng. Mindenem fáj, alig bírok mozdulni. Már nem tudom pontosan mi történt tegnap este...tegnap? Erőtlenül oldalra fordítottam a fejem. A falon egy nagy naptár lógott, amire vetettem egy gyors pillantást. Hogy mi? 2 hónapja? Akkor már 15 vagyok...vagy nem tudom, zavarosak a gondolataim. Na nézzük, mi a biztos...ööö hát. Igen, lány vagyok. Ezen még az idő sem változtathat. Gépekhez vagyok kötve. Gépek, fájdalom, orvosok, gyógyszer...kórház! Igen, kórháznak hívják! Itt vagyok most. De miért? Hirtelen mintha villám csapott volna a fejembe. Először csak apró csípéseket éreztem, ami mellé zúgó hang társult. Forog velem a világ, nem látom tisztán a körvonalakat. Ekkor éles hangon megszólalt valami, és az egyik ápolónő sikoltozni kezdett: "Elveszítjük! Doktor, elveszítjük!" Nem fogtam fel ennek a jelentését, így teljes nyugodtsággal hunytam le a szemem, de a hangos, pánikszerű, sikításból ítélve ez nagy hiba volt. Azonban már nem volt visszaút. A fejemben még mindig mintha villámok cikáznának. Egyszer csak hatalmas fényesség tárult elém. Nem volt időm körül nézni, mert egy sötét alak hívogatott. Én fejet ráztam, mire az árnynak elővillantak a vérvörös szemei, és felém száguldott. Igen, nem volt lába...mint egy sötét szellem. A fehér fényt feketeség, piros villámok és süvítő szél váltotta fel. Hosszú, fekete hajamat zászló ként fújta a savanyú szélvihar. Én nyugodtan, magabiztosan vártam rá. Tudom jól, ki ő, és nem félek tőle. Az arcomtól alig pár centire megtorpant. szemeiben lángolt a düh. Morgó hangon suttogta: "Gyere velem, halandó!" A válaszom láthatóan meglepte: "Nem." Megdöbbenve hátrébb hajolt, s most már ő is nyugodtan válaszolt: "Bolond vagy."-hátra fordult, és füttyentett egyet, mire a semmiből előugrott egy hatalmas, fekete kutya. Neki is vörösen izzottak a szemei, és villogtattak a fogai. Az árny csak rám mutatott, mire az eb megindult. Az alak most hátra repült, s mikor már csak akkora volt, mint egy cseresznyemag, rám nézett, és hörgő, cinikus nevetés társaságában ezt kiáltotta: "Jó utat!" A dög a nyakamnak ugrott, és feldöntött. Én, a kutyával a nyakamon lezuhantam a mélybe. Minden elsötétült...